HOLDNAK KEDVESKEDŐ
Gyermekkorom holdjai, egyre nőttök. Újraélem kedves, fehér időtök. Levélkupac-füst száll. Hajlongnak árnyak. Érzem lélegző létét a világnak.
Egy-egy faág-nesz surran fel az égig. Jól gondoltam mindent, - és rosszul mégis. Megbánás felé mégsem megyek, holdak, múlt-ösvényén emlékező mosolynak.
Habár, mit hittem, ma már hihetetlen, ti, fehér holdak, figyeltek szívemben, s tavaszi égbolt kék-fekete kertje kaput nyit öröm-bánat végtelenre.
Felszáll a füst. Árny hajol rá az árnyra. Fák búcsúznak el: Anyám hív a házba. Kigyúlt már, olvad bent a lámpa fénye, s ölembe ül volt-álmok messzesége.
Ó, holdjaim, tavaszaim! Virágos utat hittem a Szépség Csillagához. Piros út-virág nyílt ki új sebekben, - de egy sebem sincs megmutatni kedvem.
Ó, holdjaim! Látó szemem kifáradt, de elgyötörten is kell a Varázslat, sőt, talán jobban, mint szemnek, pihentnek. Keresni kell a csillagálmú kincset,
az égbolt-békét kék-fekete kertben, ágneszeket tavaszest-szerelemben, a hívó szót, míg olvad lámpa fénye, s közel kerül volt-álmok messzesége…
Forrás: www.harmonet.hu
|