Valahol messze, tündöklő aranypalotában élt az öreg Nap és fia, a szépséges Nap királyfi. Édesatyja igen szerette, teljesítette minden óhaját, s csak annyit kért jóságáért cserébe, hogy házasodjék meg, hadd legyen asszony az aranypalotában. Addig-addig kérte, míg a királyfi elszánta magát a házasodásra. Egyszerű ruhába öltözött, mert nem királyi pompával, de szíve szerelmével akart menyasszonyt szerezni. Amikor felkereste aranytrónusán ülő édesatyját, hogy búcsút vegyen tőle, az öreg Nap ezekkel a szavakkal engedte útnak:

- Mindenhová elmehetsz feleséget keresni, csak a Hold királyné palotájába nem. Hajdan őt akartam feleségül venni, de kikacagott, s megtagadta tőlem a kezét. Ezért hát az ő leányát, legyen bár a világszépe, soha nem veheted feleségül.

Elindult hazulról Nap királyfi, s hétnapi vándorlás után elérkezett Felhő király országába. Nagy mulatság volt aznap a palotában, Felhő királykisasszony kezéért vetélkedtek a messze földről odasereglett kérők. Mindegyik selyembe, bársonyba öltözött, hogy megnyerje a királyleány tetszését, de alig jelent meg közöttük egyszerű ruhájában Nap királyfi, szépsége fényével elhomályosította valamennyit. Felhő királyleány csak őt nézte, csak őhozzá beszélt, csak ővele ment táncba. De hiába kedveskedett, hiába mosolygott rá, a királyfi szíve nem gyulladt szerelemre. Mikor azután a leánykérésre került a sor, mindegyik kérő odaállt Felhő király elé, hogy adja neki a leányát, csak Nap királyfi nem.

Elszomorodott erre Felhő királykisasszony, s így szólt a királyfihoz:

- Miért is jöttél ide, ha nem tudtál megszeretni! Menj el, hagyj itt, hadd takarjon el gyorsan az út pora, talán el tudlak felejteni.

Elköszönt a Nap királyfi, és tovább folytatta útját. Kétszer hét nap múlva bekopogott Csillag király palotájának kapuján. Kinézett az ablakon Csillag királykisasszony, és megdobbant a szíve, amikor a daliás királyfit meglátta. Mindjárt parancsot adott az ajtónállónak, hogy bocsássák be a vendéget. Csillag király is szívesen fogadta a Nap királyfit, asztalához ültette, s megkérdezte, mi járatban van.

- Feleséget keresek – válaszolt a királyfi.

- Akkor jó helyen jársz – felelt a király -, mert éppen most szándékozom férjhez adni a leányomat.

Elpirult erre a szóra örömében a királykisasszony, mert azt remélte, hogy a messziről jött daliás ifjú mindjárt megkéri a kezét. De Nap királyfi nem szólt semmit, mert bárhogyan fénylett is a királyleány szépsége, szívét nem gyújtotta szerelemre.

Este bál volt a palotában. Kereste a királyleány a vendégek közt a királyfit, de sehol sem találta. Kisurrant hát a kertbe, arra gondolt, hátha ott kinn időzik. Meg is találta csakugyan, méghozzá útra indulóban. Éppen akkor akart kilépni a kertajtón, hogy nekivágjon megint a nagyvilágnak.

- Jöjj vissza, ne siess el ily hamar – kérlelte a királyleány. – Hiszen addig vagyok boldog, míg az arcodat nézhetem. Ha nem mész el mellőlem, idővel talán te is megszeretsz.

Megcsóválta fejét Nap királyfi, s így szólt:

- Nem maradhatok tovább, hív a messzeség. Addig nincs nyugtom, míg meg nem találom azt a leányt, akivel boldog lehetek. Téged pedig miért áltatnálak? Nem akarok én neked még nagyobb fájdalmat okozni.

Elszomorodott Csillag királykisasszony, könny homályosította el két szép szemét, s így szólt:

- Menj hát, nem tartalak vissza, ha nincs itt maradásod. Nem okollak érte, hogy nem tudsz engemet szeretni.

Tovább vándorolt a királyfi, sok országot megjárt, sok palotában vendégeskedett. Mindenütt megkedvelték, de az ő szíve néma és hideg maradt.

Végül, amikor már nem volt hová mennie, elcsüggedt, és nagy szomorúságában így sóhajtott fel:
- Hát én egész életemre egyedül maradjak? Soha, soha nem fogok senkit sem szeretni?
Ahogy így sóhajtozik, búslakodik egyszerre csak eszébe jut a Hold leánya. Ő az egyetlen, akit még nem látott a királykisasszonyok közül. Igaz, édesapja megtiltotta, hogy feleségül vegye, de azért csak nem haragszik meg, ha lesből, titokban megnézi, milyen a Hold királyné lánya.

El is indult mindjárt, s három nap múlva megpillantotta a Hold királyné ezüstfényben sugárzó palotáját. Megtorpant Nap királyfi, mert hirtelen fülébe csendült apja tilalma. Elhatározta, hogy visszafordul, mielőtt áthágná a parancsot, de valami húzta-vonta a tornyos palota felé. Nemhogy a hazafelé vezető útra térni, de még megfordulni sem volt képes. Csak ment, ment előre, s nemsokára odaért a kapu elé. Abban a pillanatban lépett ki rajta a sétára induló Hold királykisasszony szolgálói kíséretében.

Földbe gyökerezett a királyfi lába, mert oly szép volt az aranyhajú, tündöklő mosolyú, aranyruhás királyleány, amilyen szépet még álmában sem látott. A szíve abban a pillanatban szerelemre gyulladt. Megállott a leány is, mert nem tudta levenni bámuló pillantását Nap királyfi arcáról.

- Ki vagy te? – kérdezte tőle halk, édesen zenélő hangon.

- Én a Nap fia vagyok – felelt a királyfi. – Bejártam az egész világot, hogy feleséget keressek magamnak, de míg téged meg nem láttalak, nem találtam olyan leányra, akit szeretni tudnék.

Elmosolyodott a királyleány, s így még ezerszerte szebb lett.

- Én sem nyújtottam kezem senkinek, pedig csapatostul jöttek a kérők háztűznézőbe. De ha te megkérsz, neked igent mondok, mert most már tudom, tereád vártam egész életemben. Jöjj anyámhoz, hadd örüljön ő is boldogságuknak.

Nem gondolt már a királyfi apja tilalmával, megfogta a királyleány kezét, és ment vele boldogan a királyné elébe.

Örült a királyné, hogy leánya végre megtalálta a párját, de alig hallotta meg a királyfi nevét, haragra lobbant, és így rivallt reá:

- Ártó ellenségem fiához soha nem adom leányomat feleségül. Menj tüstént a szemem elől, híredet se halljam többé!

Sírt, könyörgött, letérdelt a királyleány, de anyja hajthatatlan maradt, és a királyfinak, bár majd megszakadt a szíve, távoznia kellett. Amint hazaérkezett, a Nap mindjárt vallatóra fogta, hogy miért nem hozott menyasszonyt. Nem tudta a királyfi eltitkolni szíve szerelmét, s elmondta édesapjának, milyen nagyon megszerette a Hold királyné leányát.

Szörnyű haragra gerjedt a király. Megparancsolta fiának, hogy ezentúl ő végezze a munkáját, ő világítson az embereknek, ő árassza el sugarakkal a földet. Úgy gondolta, ha ezt a nagy feladatot fiára bízza, annak nem lesz ideje a Hold királyleányra gondolni. Éjszaka meg nagy fáradtságában álomtalanul alszik majd, s nem fog szerelmeséről ábrándozni. Meg is tette a királyfi, amit apja kívánt tőle, de munkája közben is egyre a Hold királyleányon járt az esze, s úgy érezte, meghal, ha nem láthatja újra.

Eközben a Hold királyleány egyre hervadt, egyre sorvadt szíve nagy szerelmében. Arca meghalványodott, haja ezüstszínre sápadt. Levetette aranyruháját, és ezüstszínű selymekbe, fátylakba öltözött. Anyja megijedt, hogy bánatában halálos betegségbe esik. Ezért, hogy elvonja figyelmét, rábízta a maga munkáját, hogy estétől reggelig ő világítson az embereknek, s ő hintse szét a rezgő, enyhe fényt. Úgy gondolta, ha ezt a nagy feladatot leányára bízza, annak nem lesz ideje a királyfira gondolni. Nappal meg álomtalanul alszik majd, s nem fog szerelmeséről ábrándozni.

Meg is tette a királyleány, amit anyja kívánt tőle, de egyre a Nap királyfin járt az esze, s úgy érezte, meghal, ha nem láthatja újra. Fájt a Hold királyné szíve, ahogy sorvadó, szenvedő leányára nézett. Megszánta nagyon, s elhatározta, hogy segíteni fog rajta. Korábban küldi ki a menny boltozatjára, hogy ott érje s láthassa szerelmesét, Nap királyfit.

Megszánta a Nap is bánatos, szenvedő fiát, s úgy határozott, könnyít a sorsán. Meghagyta neki: maradjon tovább az égen, hogy megpillanthassa halvány arcú ezüst fátylakba burkolt szerelmesét. Így történt azután, hogy az éjszaka halála és a nappal születése órájában, a hajnal idején összetalálkozott Nap királyfi és Hold királyleány. A királyfi elpirult, a királyleány pedig még inkább elhalványodott örömében. Azóta is találkoznak minden hajnalon, és boldogságuk fénye megvilágítja az eget, a Földet és az emberek életét.